Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

A Sátán látogatásán, a városban véghezvitt felforgató tevékenységén és a hitetlen, korrupt moszkvaiak kifigurázásán és megbüntetésén kívül a regény sok egyébről is szól: a Mester nevű író sorsáról s az ő Ponczius Pilátusról szóló, botrányosnak kikiáltott regényéről; a Mester és az önfeláldozó, a szerelme kedvéért még a boszorkányságot és a Sátán melletti háziasszonykodást is örömmel vállaló Margarita kapcsolatáról; és arról is, hogy mi a különbség a valódi és az államilag támogatott művészet között.

Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak

Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak

Csodás ez a könyv, és nem csak a valóságos története miatt, ami szerkezetileg is megnyerő, hanem a hangulata és a közvetítési módja miatt is. Az egész könyv olyan mint egy képráma, az eleje és a vége képezik a keretet, a keretben pedig benne van három nő élettörténete, akik a magány és a fájdalom csendjében sírják el bánatukat.

Margaret Atwood: Pénelopeia

Margaret Atwood: Pénelopeia

Erre keresi (és adja meg) a választ Atwood, aki Penelopé szemszögéből meséli el a történetet, gyerekkorától egészen napjainkig, hiszen Hádész birodalmában máig ott bóklásznak a halottak, semmit sem feledve. Ettől a sajátos nézőponttól az egész időtlenné válik, egyrészt mert a napjainkat is ismerő Penelopé anakronizmustól sem riad vissza mondandójában, másrészt mert ez a verzió messze nem egyezik a hivatalos változattal.

Robert McCammon: Egy fiú élete

Robert McCammon: Egy fiú élete

McCammon azonban a szokásosnál egy fokkal árnyaltabban, urambocsá, okosabban, érzékenyebben nosztalgiázik. Nem csak a 12 éves Cory felnőtté válásának édeskeserű, mágikus realista történetét meséli el, hanem az ötvenes években egyfajta idealisztikus státuszba emelkedett, coca-colás, kisvárosos, „drágám, megjöttem”-es, vagyis az úgynevezett klasszikus Amerika bűnbe esésének, hanyatlásának (vagy talán csak szintén: felnőtté válásának) regéjét is.

Christoph Ransmayr: Cox vagy az idő múlása

Christoph Ransmayr: Cox vagy az idő múlása

Az idő allegóriája a történet, mely az emberi mulandóságot és ezáltal egy olyan metafizikai szorongást helyez előtérbe, mely elől a regényvilágban senki sem menekülhet. Hogyan egyeztethető ez össze egy magát a leghatalmasabbnak és halhatatlannak tartó császárral, aki megtiltja az időnek, hogy múljon? Egy olyan császárral, aki az évszakok körforgásán is uralkodni kíván, és aki a szirmukat vesztett, csipkebogyóvá alakult rózsák megjelenésekor sem hirdeti ki az őszt? És mit mond e nagyhatalmú uralkodóról, az Idő Uráról egy olyan óra, mely mint igazi perpetum mobile túléli császárát? És egyáltalán milyen veszélyeket rejt egy ilyen óra megtervezése a halandó Cox számára, aki találmányával rámutat, hogy végtére a császár is csak egy ember?

Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia

Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia

És kezdetét veszi a filozófus és a pszichiáter intellektuális párharca egy csoportterápia keretein belül – amit leginkább úgy lehetne leírni, hogy ilyen lenne, ha a filozófiáért rajongó, szépíróként is sikeres, amúgy gyakorló pszichiáter Irvin D. Yalom beültetné saját terápiás csoportjába Arthur Schopenhauert. Végülis hajszál híján ez történik: Julius beülteti utolsó terápiás csoportjába a Schopenhauer modern kori reinkarnációjának szerepében tetszelgő Philipet. Nem titkolt szándéka, hogy a csoport dinamikája rést üssön Philip embergyűlölő páncélján – ezzel együtt elültesse benne a terapeutaként nélkülözhetetlen empátia magját. Arra persze egyikük sem számít, mit hoz felszínre kettejükből és a csoport többi tagjából mind Philip megjelenése, mind Julius betegségével kapcsolatos bejelentése.

Margaret Atwood: Boszorkánymagzat

Margaret Atwood: Boszorkánymagzat

Shakespeare felvállalja a csodát. Atwood gyanúba keveredik, hogy cinkelt lapokkal játszik, és az irreálisat adja el csodának. Nem biztos, hogy baj, mindenesetre gyanús – az olvasó zavartan tötyörög a fegyintézet kapuját őrző két tréfás ajtónálló előtt, akik folyton hagyják magukat átverni: őket veri át a szerző, vagy engem, vagy magát? Mindenféle átverésre vevők vagyunk – jó volt olvasni.

Joe Hill: NOS4A2

Joe Hill: NOS4A2

Ha karácsony, akkor először az ajándékozás és a többi elengedhetetlen kellék, gyermekmondókák, a Wham! és a Reszkessetek betörők! jutnak az ember eszébe. Akiknek rossz élményei vannak az ilyenkor esedékes családi összeröffenésekről, azoknak leginkább az előbb halászléhez használt merőkanál, és a testi épségre potenciálisan veszélyes felhasználásmódja jut az eszébe. Ha viszont valaki Stephen King fia, előbb a Mikulásra asszociál, majd gyermekrabló sorozatgyilkost fabrikál belőle. Üdv Karácsonyországban, ahol „minden nap karácsony van, és a boldogtalanságot törvény bünteti”. Túravezetőnk Joe Hill, aki veszett járgányával, a Nos4a2-val elkalauzol az emberi psziché legmélyebb, legsötétebb bugyraiba.

Jonathan Littell: Jóakaratúak

Jonathan Littell: Jóakaratúak

Sokféleképpen ábrázolták már a nácikat a magas és a populáris kultúrában: a leggyakrabban persze árja gyilkoló-robotokkal találkozunk, de számos kreatív megoldás is született az évek során. A „Nácik újragondolva” verseny nevezői között találhatunk videojátékhősöket, burleszkbe illő diktátorokat, zombikat, sőt még magát Donald Kacsát is. Ezekből a kétségtelenül látványos, de felületes ábrázolásokból pont a legérdekesebb maradt ki: milyen lehetett ambiciózus pályakezdőnek lenni a Harmadik Birodalomban?

/* */